A rehabilitáció fontossága a stroke betegek ellátásában 

Az elmúlt évtizedekben a várható élettartam meghosszabbodása miatt egyre több agyérbeteg ellátásával kell szembe nézni: a stroke már a harmadik leggyakoribb halálok világszerte. Az életkörülmények romlása, a növekvő stressz és a kockázati tényezők halmozódása csak erősíti ezt a folyamatot. Magyarországon évente körülbelül 50 ezer ember szenved el akut agyi érkatasztrófát.

 

Az egyre korszerűbb egészségügyi ellátásnak köszönhetően a betegek mintegy harmada túléli a stroke-ot, ám a túlélőket igen gyakran maradványtünetek - mozgáskorlátozottság, beszédzavar, hangulatzavar, szellemi leépülés - sújtják. A becsült adatok szerint jelenleg csaknem negyedmillió szélütést elszenvedett beteg él közöttünk.

Ellátásuk különleges szakértelmet és technikát igényel. A rehabilitáció lehetőséget ad arra, hogy a beteg minél kevésbé legyen kiszolgáltatva, a lehető legjobban el tudja látni magát a családban és lehetőség szerint a társadalomba is integrálódni tudjon. A beteg hosszú távú gondozása és lehetőség szerinti rehabilitációja a háziorvosok aktív közreműködése nélkül nem lehetséges.

A stroke után otthonukba kerülő betegek állapota nagyon különböző lehet.
Akut ellátás után a betegek vagy azért kerülnek haza, mert neurológiai tüneteik javultak, vagy azért, mert állapotuk olyan súlyos, hogy rehabilitációra alkalmatlanok. Sok esetben a a stroke-on átesett betegek hazabocsátását nem előzi meg rehabilitációs szakkonzílium. Így sajnos előfordulhat, hogy még a fejleszthető beteg is kikerül az ellátásból, mivel nem ismerik fel esetleges részképesség károsodását. Ez a mulasztás a beteget későbbi életvitelében jelentősen korlátozhatja. Főként az akut eseményt követő első három hónapban fontos észrevenni, hogy a beteg (további) rehabilitációra szorul, illetve rehabilitációra alkalmas, tehát szakambulanciára irányítása javasolt. Ilyenkor pótolhatatlan a háziorvos különleges figyelme.

Más a rehabilitációs cél egy aktív munkaképes korú páciensnél, akinek szellemi képességei akár enyhébb fokban is károsodtak, és más az idősebb, egyéb súlyos társbetegségben szenvedőknél. A szellemi képességek enyhe károsodása is megakadályozhatja a munkába állást, míg az önellátás a részképességek hiánya mellett is elérhető.
A betegek egy része intézményi rehabilitációs kezelést követően kerül otthonába. A rehabilitáció azonban olyan folyamat, mely a beteg elbocsátásával nem fejeződött be. A háziorvos segítségével meg kell szervezni a további gyógytornát, szükség szerint a háziápolást. A storke-on átesett betegek sok esetben szociális segítségre szorulnak, és gyakran maga a család is támogatásra szorul. A beteg ember személyiségváltozása, mozgáskorlátozottsága, ápolási igénye kimerítheti a hozzátartozókat, és ez a további rehabilitációs tevékenységet, a gondozást veszélyeztetheti.

A háziorvos végzi a stroke másodlagos prevencióját, vagyis az állapotromlás megelőzését. Időszakosan felméri a beteg fizikai, és mentális változásait, meghatározza az elérhető célokat. Segítséget jelent, hogy a rehabilitációs osztályok rendszerint visszahívják kontrollvizsgálatra betegeiket, és ismételten felmérik állapotukat.A kontrollvizsgálat eredményei alapján meghatározzák a további teendőket, kezeléseket, illetve a szükséges  gyógyászati segédeszközöket.  Az intenzív fejlesztés a stroke-ot követő első évben lehetséges, ezért gyakori és ajánlható az ismételt kórházi rehabilitációs kezelés.

A stroke késői szövődményei közül kiemelendők az izomtónus változásaiból adódó kontraktúrák, alsó- és felsővégtagi tartási rendellenességek, ízületi fájdalmak. Amennyiben a bénult végtag izomegyensúlya megbomlik, érdemes már a korai szakaszban megelőzésként korrekciós rögzítőt alkalmazni. Ha már rögzült, segédeszközzel nem korrigálható és elsősorban lábdeformitás alakul ki, ám műtéttel még visszanyerhető a beteg végtag terhelhetősége. Ezekben az esetekben feltétlen indokolt rehabilitációs szakkonzílium igénybe vétele, mert a fenti tünetek ellátása után a beteg mozgáskészsége, életminősége kifejezetten javul.